Egyszer megfogadtam, hogy soha többé nem vezetek blogot, most mégis mibe vágom már megint a fejszém... de egyszerűen úgy érzem kell valami, amibe a fölös energiát fektetem innentől - nélküle.

A mai eddigi utolsó mondatát 5.19-kor intézte hozzám, miszerint "Ó, de nehéz itt hagyni egyedül". Csakhogy muszáj volt dolgozni menni, a tudattal, hogy ma elutazom, és szeptember közepe még olyan messze van...

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy mára itt tartunk majd, ennyire erős lesz a függés, és hogy ez még képes fokozódni.

Azt sem hittem volna, hogy egyszer még képes lesz valaki így belém látni. Igen, belém, mert sokszor a távolság ellenére is úgy érzem, mintha a bőröm alá férkőzne...

Szeretem?

Szeretem!