Mosollyal gondolok a holnapra.

Meglepő, mert eddig nem igazán ment, túl sok fájdalom jutott róla eszembe, de néhány napja mintha valami átkattant volna, és az, ha a hónap hetedik napjára gondolok képes mosolyt csalni az arcomra.

Szeretem a fordulókat.
Bizonyítja, hogy az idő halad, és egyre több az az idő, amit úgy tudok emlegetni "mi".

Nem indult könnyen.
Túl sok volt a titok, melyre kínkeserves módon derült fény, és ami miatt könnyebb lett volna hátat fordítva elmenni.

Így visszagondolva főleg az elmúlt hatból öt hónapra egy dolgot biztosan tudok: több szeretetet kaptam Tőle, mint felnőtt létem során bárkitől.

Ez pedig jó kilátás.

Sörös doboz az asztalon.

Rég üres már, még sincs szívem kidobni.

Olyan érzést kelt, mintha aki itta itt lenne a közelben, csak éppen kiment egy pillanatra...

Félig tele/üres az a pohár.....

Hiánnyal.

Rákérdeznek.

Miért ne tennék?!
Bármily pici, olyan szép, és vonzza a tekinteteket.

"Az a gyűrű olyan gyűrű???".

Az "olyan"-nál persze érdekessé válik a hangszín.

Nem, ez csak egy szimpla gyűrű - mondom.
És látom a hitetlenséget, hogy kétségbe vonják a szavam, pedig én nem szoktam hazudni. Mert annak jó vége úgysincs soha, ezt tudjuk. De akkor miért a tétova tekintet, a bizonytalanság, kérdezzen-e tovább, vagy hagyja annyiban a dolgot, és könyvelje el valósként, hogy ez bizony - még ha gyűrűsujjon hordom is - csak egy szimpla, minden jelentőséget nélkülöző kis gyűrű.

Amit ráadásul én választottam magamnak.
Csak a cechet állta más.

"S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger."

- Petőfi -

Egyszer megfogadtam, hogy soha többé nem vezetek blogot, most mégis mibe vágom már megint a fejszém... de egyszerűen úgy érzem kell valami, amibe a fölös energiát fektetem innentől - nélküle.

A mai eddigi utolsó mondatát 5.19-kor intézte hozzám, miszerint "Ó, de nehéz itt hagyni egyedül". Csakhogy muszáj volt dolgozni menni, a tudattal, hogy ma elutazom, és szeptember közepe még olyan messze van...

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy mára itt tartunk majd, ennyire erős lesz a függés, és hogy ez még képes fokozódni.

Azt sem hittem volna, hogy egyszer még képes lesz valaki így belém látni. Igen, belém, mert sokszor a távolság ellenére is úgy érzem, mintha a bőröm alá férkőzne...

Szeretem?

Szeretem!